Statisztikák szerint egyre több az SNI-s gyerek, az elfogadottságuk és a velük való bánásmód azonban sajnos nem fejlődik ugyanilyen ütemben. Játszótéri félrenézések, megalázó pillantások és beszólások, kiközösítés… ezek a mindennapos reakciók, amiket egy SNI-s gyerek szüleinek, és bizony magának a gyereknek is el kell viselnie.
Mi is az az SNI
Az SNI a Sajátos Nevelési Igényű rövidítése. SNI-snek számít minden olyan gyerek, „aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartás-szabályozási zavarral) küzd." – így fogalmaz a hatályos köznevelési törvény.
Mit jelent ez hétköznapi nyelven
Meglehetősen szerteágazó, hogy ki számít SNI-snek. Ez jelenthet a dyslexiától kezdve a hiperaktivitáson keresztül a Tourette-szindrómáig (amikor a gyerek tic-kel), a túlhallásos gyerektől az autistáig sok mindent.
Az SNI körébe tartozó gyerekek köre olyan széles, hogy sokukon nem is látszik, hogy beteg, vagy hogy belül mivel küzd. A félidegen, játszótéri pajtások csak azt láthatják, hogy magatartászavarai vannak, hisztis, és nagyon könnyű ezt betudni a neveletlenségnek. Ne ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk, mi is áll valójában a háttérben. Nem biztos, hogy a rossz nevelési elvek a ludasak.
Miért fontos, hogy ne ítélkezz?
A kérdés talán banálisnak tűnik, hiszen minden anyában van annyi empátia, hogy el tudja képzelni, milyen nehéz egy másik anyának, akinek a gyermeke ilyesmivel küzd, és még ráadásul ferde szemmel is néznek rá. Ugyanakkor mégis úgy tűnik, empátia ide vagy oda, sokan nem tudják, hogyan kezeljék a helyzetet, amikor ilyen gyerekkel találkoznak pl. a játszótéren, játszóházban vagy más közösségben.
A gyerekek többnyire észre sem vennék, hogy a másik más. Illetve elfogadják, hogy mindenki más egy kicsit, mint a többiek, ha a szüleik viselkedése nem hívná fel a figyelmet rá, hogy itt valami nem a megszokott.
Sajnos láttunk már anyukát, aki elráncigálta a gyerekét az apró arcrángásokkal kommunikáló kisfiú mellől a homokozóban, mintha épp valami súlyos fertőzéstől akarná megóvni, és láttunk olyat is, aki látványosan fintorgott, amikor értelmi fogyatékos gyereket látott a játszóházban.
A gond ezzel nem csak az, hogy tiszteletlen és megalázó viselkedés, hanem hogy ilyen példát mutatva a gyerekeknek esélyük sincs, hogy megtanuljanak együtt élni, együtt játszani, és még inkább segíteni a hátrányosabb helyzetben levő társaiknak.
Van olyan anyuka, aki már rettegve viszi gyerekét a játszótérre, attól tartva, hogy megint bántani fogják. A legtöbb SNI-s gyerek ugyanis okos, érzékeli, érti, hogy az emberek hogy viszonyulnak hozzá, hogy elfordulnak vagy elhúzzák mellőle a gyerekeiket, szüleik pedig ugyanúgy aggódnak a boldogságuk miatt, mint ahogy mi is aggódunk a sajátjainkéért.
Mit üzennek az SNI-s gyerekek szülei?
Megkérdeztem néhány SNI-s gyerek anyukáját, mit üzenne más szülőknek. Nagyjából mindegyikük ugyanazt mondta:
„Semmiképpen sem kezdjék belenevelni a gyerekeikbe az előítéletességet!
Tanítsák meg nekik, hogy senki sem egyforma, mindenki más valamiben.
Ha pedig valaki kicsit jobban más, mint az átlag, attól még lehet nagyon jó ember, és nagyon tud szeretni.
Először ismerjék meg, és csak utána ítélkezzenek!”
S akkor mégis hogy kellene bánni egy SNI-s gyerekkel a játszótéren?
Ugyanúgy, mint bárki mással. Komolyan!
